Id. Füzesy Zoltán 1980-ban írt cikke ma is aktuális, hiszen a fejvédő lekerülésével megnőtt a sérülések száma. Az alábbi, a témát részletesebben körüljáró cikk cáfolja a sportággal kapcsolatos téves hiedelmeket és egyszerű magyarázatott ad a sérülések megelőzésére.

A sportágnak jellegénél fogva számos ellenzője van.
Kétségkívül ez az egyetlen sportág, amelynek az a lényege,hogy az ellenfelek ütik egymást. Az ellenzék nem tudja az ütést mint vetélkedési eszközt elfogadni es az ökölvívást az erőszak,a brutalitás legalizált formájának, antihumánus tevékenységnek tartja. Ellenszenvüket rendszerint az egészségvédelem köntösébe bujtatják, elméleteket állítanak fel egészségkárosító hatásáról es ezeket igazolva látják, ha valahol baleset történik. Olcsó népszerűséget kereső politikusok, feltűnni vágyó orvosok, szenzációhajhász újságírók a tőkés országokban ilyenkor azonnal kihasználják az alkalmat drámai hangvételű tudósítások, könnycsorgatóan megható nekrológok es az ökölvívás elleni dühödt támadások publikálására.
Sajnos egyre gyakrabban fordul elő, hogy egy-egy ilyen írás elolvasása után a hazai ellenzékünk egyes képviselői - módjukban áll - ezeket itthon is közzéteszik vagy akar csak kivonatoljak es hozzáfűzik saját, ökölvívás ellenes véleményüket. Bár írásaikból - es a forrásokból - kiderül, hogy az adott témakörben csak minimális ismeretekkel rendelkeznek, ezek alkalmasak arra, hogy a közvéleményt az ökölvívás ellen hangoljak.

Érdekes, egy dologról mindig elfeledkeznek: hogy itt nemcsak ütnek, hanem védekeznek is. Nem véletlenül neveztek ezt a sportágat mar századokkal ezelőtt Angliában az Önvédelem Nemes Tudományának, az edzések nagy részét az ütések kivédésének gyakorlás képezi! Így hát az sem véletlen, hogy egy vizsgálatsorozat alkalmával - ahol az előtte-utána megvizsgált ökölvívók mérkőzéseit is filmre vettek - meglepve tapasztaltak, hogy egy tízmenetes mérkőzésen általában egy-két ütés találja el tisztán es erőteljesen a fejet, a többit a versenyző a vállával, kezével, karjával, vagy elhajlással védi, de legalábbis tompítja.

Ugyanakkor egy labdarúgó például nem azt gyakorolja edzésen,hogy egy rúgást kivédjen, egy kajakos sem azt, hogy felhevült testtel beleforduljon a hideg vízbe, egy kézilabdás vagy egy jégkorongozó sem azt, hogy kivédjen egy ököllel vagy ütővel az arcára mert ütést, egy alpinista vagy egy síelő sem az esést, lezuhanást. Éppen ez a magyarázata, hogy az ökölvívásnak átlagosan milyen kevés a serülése a legtöbb sportággal összehasonlítva!
Talán meglepő lesz, de tény, hogy az ökölvívás nemzetközi viszonylatban a baleseti statisztika 14. helyen állt legutóbb, hazánkban az összes sportbaleset 0,4 százalékában szerepelt 1976-1980 között. Ezen időszak alatt 162 halálos kimenetelű sportbaleset történt hazánkban - ökölvívó egy sem volt közöttük...
Zsolt Robert Labdarúgók, sportolók című könyvében olvashatjuk, hogy 1975-ben csak a tiroli hegyekben 68 síelő halt meg...
Összehasonlításképpen az ökölvívás halálos balesetei az egész világon, profik-amatőrök együtt:
1973-ban: 3 fő
1974-ben: 5 fő
1975-ben: 5 fő
1976-ban: 7 fő
1977-ben: 3 fő
1978-ban: 9 fő
1979-ben: 5 fő
Könnyű számon tartani őket, hiszen egy-egy bokszbalesetet a világ minden táján szenzációnak tartanak es a sajtóvisszhang soha nem marad el - ugyanakkor más sportágak jóval gyakoribb tragédiái mellett észrevétlenül siklanak el. A nagyközönség egyoldalú információkat kap - hazánkban például feltétlenül ide vezethető vissza a sportaggal való általános társadalmi szembefordulás. Azt is szokták mondani, hogy az ökölvívás sérülései szándékosak, míg más sportágaké vétlenek. Erre két ellenérvünk is van:
1. Akár szándékos, akár vétlen, az a veszélyesebb, amelyik több balesetet okoz
2. Az ökölvívó-balesetek nem szándékosak, a győzelem és nem a sérülés okozása a cél. Éppen a sérülések ritkasága igazolja, hogy azok nem szükségszerűek.
Senkit ne tévesszenek meg az időnként összegszerűen közölt halálos kimenetelű ökölvívó-baleseti adatok. Ezek valóban ijesztőek (és ellentmondóak! Négy adat a "Magyarország" címû újság példányaiból: "1945 óta legalább 270...", "az utolsó hatvan esztendőben nem kevesebb mint 400 hivatásos versenyző...", "... az elmúlt ötven év alatt 450 ökölvívó ...", "... 1945 óta több, mint 300 ökölvívó ..."), de ha éves átlagban nézzük, akkor 6-9 végzetes balesettel számolhatunk, ami rendkívül alacsony, ha a sportág világviszonylatban való roppant népszerűségét, a hivatásosok, amatőrök és a nem versenyszerűen sportolók nagy számát tekintjük.

A baleseti veszélyesség mellett az ellenzék vadjainak másik csoportját a központi idegrendszer állítólagos károsodására vonatkozó állítások képviselik.
Az erre vonatkozó népszerű elmélet szerint minden ütés bizonyos fokú agyrázkódással jár, ezek a mikrotraumák az agyállományban apró bevérzéseket es az agysejtek roncsolódását, illetve pusztulását eredményezik.
A jól hangzó eszmefuttatásnak csak az a buktatója, hogy a fej megrázkódását - például egy párnázott ökölvívókesztyűvel történő ütéstől - aligha azonosíthatjuk az agyrázkódással, hiszen annak kísérő tünetei - eszméletvesztés, emlékezetkiesés, hányinger, hányás, fejfájás - legtöbb esetben még kiütés esetén sem észlelhetőek (A kiütést a szakemberek többsége az egyensúlyi szerv megrázkódásának következtében beálló jelenségnek tartja, gyakran előfordul, hogy  versenyző nem is esik össze, csak tántorog a szorítóban). Elképzelhetetlen, hogy olyan ütések károsítsák az agyállományt, amelyek a versenyző tudatműködésében semmiféle változást nem okoztak, amelyeket az egyszerűen észre sem vett.
Az ellenzék kísérletekkel és idős ökölvívókon végzett vizsgálatokkal igyekszik igazolni álláspontjait. Az agyvelő sűrűségének megfelelő grizszerű anyagba az erek szakítási szilárdságához hasonló mûanyag csövecskéket helyeztek, aztán mindezt ráztak, ütöttek; majmok, nyulak, macskák fejét ütötték (!) es az észlelt károsodásokból következtettek az ökölvívók agykárosodására. Az olvasóra bízzuk ezen kísérletek eredményeinek értékelhetőséget az ökölvívók agysérüléseinek megállapítása szempontjából...

Többször is olvashattuk azt is, hogy az idős ökölvívókon végzett vizsgálatok nagy százalékban mutattak ki rendellenességeket az idegrendszer működésében. Az alanyokat feltehetően megválogatták, ez sem bizonyít semmit. Soha senki sem igazolta, hogy az illetők az ökölvívástól károsodtak - a nem ökölvívók között ugyanezeket a tüneteket meg lehet találni, ha kiválogatjuk őket, éppen ilyen magas százalékban. Ami a válogatást illeti, azt az ellenkező előjellel is megtehetjük: ökölvívó volt például hazánkban dr. Lissak Kálmán akadémikus és Germanus Gyula, a világhírű orentológus; az irodalom olyan kimagasló alakjaiban nem tett kart az ökölvívás, mint például Puskin, Lermontov, Byron, Bernard Show, Hemingway, Jack London, Albert Camus...
Mint mar említettük, hazánkban nagy problémát jelent a tömegkommunikációs szervek illetékeseinek szinte általános ökölvívás ellenes beállítottsága, nem csodálkozhatunk, ha évről évre növekszik a tévhiteken alapuló ellenszenv a sportággal szemben a nagyközönség részéről.
Rendszeresen olvashatunk ismeretlen, soha nem látott-halott ökölvívók baleseteiről, akiknek mérkőzéseit, sportteljesítményét soha nem tartottak említésre méltónak.
Pár éve egy publicistánk meg azon is felháborodott, hogy Muhammad Ali - egy rettenetes ütésekbe belehülyült ökölvívó (így!) – önéletrajzi regénye bestseller volt a nyugati könyvpiacokon. Egy héten át olvasta a 448 oldalas könyvet, amelyet - állítása szerint - röstellt végiglapozni. Rejtély elõttünk, hogy akkor miért szánt rá mégis egy teljes hetet - a legtöbb embernek azt sincs ideje elolvasni, amit nagyon szeretne. A lebilincselően érdekes, a nem kifejezetten ökölvívó szurkolók számára is izgalmas olvasmány minden elfogulatlan olvasót joggal kötött le - nem véletlenül szerepelt az Egyesült Államokban es Nyugat-Európában is a legolvasottabb könyvek között annak idején.
Több újságunk is idézte a hatvanas években az Angol Királyi Orvosi Kamara hét és fél éves vizsgálatsorozatának eredményét. A vizsgálat nagy százalékban mutatott ki rendellenességeket, a dolgozat utolsó bekezdése viszont - amelyet érdekes módon sehol sem idéztünk! - így hangzott: "Vizsgálataink alapján, amelyeket 1928-1955 között működött ökölvívókon végeztünk, nem vonható le következtetés a mai ökölvívás egészségkárosító hatására, mert azóta a sportág feltételei alapvetően megváltoztak."
A Boxing News hetilap csak ennyi kommentárt fűzött hozza: "Akkor mire volt jó ez az egész? Miért kellett ennyi ideig pénzt es energiát pocsékolni egy eleve tudománytalan vizsgálatsorozatra, ahol öreg embereket vizsgáltak meg, akiknek nem ismertek a kiindulási állapotát, nem tudtak semmit arról, hogy mit örökölhettek őseiktől, es hogy az ökölvíváson kívül milyen egyéb behatások értek őket ..."

"Ali agya beteg" - volt a nagybetûs cím egyik napilapunkban. E súlyos megállapítást három, Alirol készült film megtekintése után tette egy név szerint nem említett szakértő...
Hogy a nevét nem reklámozta, azt megértjük; azt már kevésbe, hogy ez az enyhén szólva tudományosan meg nem alapozott, úgyszólván becsületsértő vélemény nálunk megjelenhetett nyomtatásban!...
Másik napilapunk egy politikai lapból idézett "Ökölvívóvita" címmel (itt kell megjegyeznünk a szomorú tényt, hogy ökölvívó szaklapot - pedig jó pár van világszerte, akár hetilap is! - egyetlen újságunk sem járat. Külföldi ökölvívó híreinket hírügynökségi jelentések, napi- vagy hetilapok, gyakran kifejezetten szenzációhajhász bulvárlapok nyomán olvashatjuk.) Az említett cikk szerint három grazi orvos 20 helybeli(!) ökölvívón végzett vizsgálatai eredményeként arra a megállapításra jutott, hogy a nehézsúlyú ökölvívóknak száz, a könnyebb súlycsoportokba tartozóknak pedig hatvan százaléka kisebb-nagyobb agysérülést szenvedett.
A szövetség sportorvosi bizottsága egy müncheni és egy lipcsei professzor véleményét kérte, ennek nyomán a tanulmányban ellenmondásokra derült fény. A szövetség sportorvosi bizottságának véleménye szerint a kiütéses vereség aránylag ártalmatlan, a tartós károsodásokat csak több személyre kiterjedõ sorozatvizsgálatok során lehet megállapítani. Az NSZK-ban 1978 óta folyik ilyen vizsgálat 120 ökölvívóval, 1982-ben zárul le, általánosabb érvényű következtetéseket csak ezután lehet levonni.
A cikk tehát végül is nyitva hagyta a kérdést, de maga a téma felvetése, az agykárosodásra vonatkozó rész kiemelt szedése semmiképpen sem növelte az ország jó hírét.
A szakember számára ugyanakkor kissé megmosolyogtató, hogy éppen Ausztriában merül fel ilyen probléma, ahol az ökölvívás - még a profi is! - igen-igen amatőr szinten áll es kétségbe vonható, hogy Grazban van húsz olyan ökölvívó, aki edzés- es versenyterhelés alapján értékelhető alanykent egyáltalán számításba jöhet egy ilyen vizsgálatnál...
Ha a szerző - vagy az illetékes szerkesztő - közelebbről ismerte volna a témát, tudnia kellett volna, hogy a múltban mar jó par komoly sorozatvizsgálatot folytattak ezen a téren, érdemes végigfutni néhányon.

A legkiterjedtebb vizsgálatot az amerikai Harry Kaplan és Jefferson Browder végezték. A brooklyni Kings Country Hospital idegsebészei négy éven át összesen 1043 ökölvívón végeztek - sok esetben többször megismételt - vizsgálatokat. Tapasztalataikról az amerikai orvos társaság folyóiratában (The Journal of the American Medical Association) számoltak be 1954-ben (meg kell jegyeznünk, hogy az azóta bevezetett egészségvédő szabálymódosítások tovább fokoztak a sportág biztonságát.) A két orvos aligha vádolható elfogultsággal, hiszen véletlenül kerültek a szorító mellé: előző 22 éves praxisuk alatt mintegy 44 ezer sérültet kezeltek, de ezek közül csak kevesen kerültek a baleset után egy órán belül a vizsgálóasztalra. Kíváncsiak voltak az agyi funkciók változásaira közvetlenül a fejet ért trauma után - így jutottak el az ökölvíváshoz.
Megfigyeléseik során a versenyzőkön alapos vizsgálatokat végeztek - élénkség, emlékezet, beszédkészség, pupillareakció, a mozgatórendszer mûködése, stb. - különösen azoknál akik kiütéssel veszítettek el a mérkőzésüket. EEG felvételeket készítettek 10 percen beül a mérkőzés befejezése után (az előzetes adatokat a New York-i bokszszövetség bocsátotta rendelkezésre - ott már akkor az időszakos vizsgálatokhoz tartozott az EEG!), emellett filmre vették az összes érintett mérkőzést, hogy utólag ellenőrizni lehessen: milyen ütések érték az ökölvívót.
A vizsgálatok során nem találtak jelentős statisztikai különbséget a vívó es a verekedő harcmodorúak, a különböző súlykategóriákba tartozok, vagy a sok-kevés mérkőzést vívottak EEG mintái között. Érdekességként megemlítették, hogy egy versenyzőnek mar 200 amatőr es 170 profi mérkőzése volt, EEG-je ugyanakkor a "legklasszikusabb" mintát mutatta és a legalaposabb szakorvosi vizsgálat sem talált nála semmilyen rendellenességet.

Néhány idézet a tanulmányból:
- A bokszsport vonzereje laikusok es orvosok érdeklődését egyaránt felkeltette. Közülük néhányan azt állították, hogy az ökölvívás káros az egészségre. A vádló megjegyzések messze elmaradnak azok mellett, amelyek pártfogolják a sportágat. Az ellenséges álláspontok legtöbbje - különösen a kommentátoroké - benyomásokon es elméleti fogalmazványokon alapul. Néhány orvos, aki a témáról irt, nyíltan beismerte, hogy szempontjai laikusok állításain alapulnak. Személyes vizsgálatokról is beszélnek, amelyeket "ütésrészeg" ökölvívókon végeztek. Mégis, ha megkérdezzük őket, hogy mennyire ismerik ezeket az állítólag ütésrészeg ex-bokszolókat, kiderül, hogy semmit sem tudnak szellemi-értelmi kapacitásukról a versenyzést megelőző időkből, környezetükről, öröklött tulajdonságaikról, nevelési körülményeikről ...
- Martland (amerikai orvos, az "ütésrészegség" elméletének megalkotója) gyakran idézett tanulmányában azt mondja, hogy a hivatásos ökölvívók agyában pontszerű vérzések fordulnak elő, hasonlóan azokhoz, akik baleseti fejsérülés következtében vesztettek életüket. Nincs igazoló bizonyíték ebben az írásban, egyetlen ökölvívó agyát sem vizsgálták meg. Továbbá azt állítja, hogy az "ütésrészegségnek" végső fokon a Parkinson-kórra emlékeztető tünetei vannak. Nos a mi Parkinson-kór klinikánkon semmi sem sejtet nagyobb hajlamosságot erre a betegségre az ökölvívók részéről, mint a többi embernél fennáll ...
- A szorító melletti vizsgálatok és az alaposabb vizsgálat az öltözőben a mérkőzés után nem nyilvánított ki semmilyen abnormális idegi jelenséget meg azoknál a versenyzőknel sem, akik kiütéssel vesztették el a mérkőzésüket...
1959-ben az angol Amatőr Boksz Szövetség 14 orvosa nyilatkozott, harmincéves tapasztalat alapján:
- Megfigyeléseink igazolták Kaplan és Browder megállapítását, hogy "kevés idegi jel" található a kiütések után. Mi szintén éveken át vizsgáltuk az ökölvívókat és nem találkoztunk az agyi funkciók megromlásával. Semmi kóros tünetet nem tálaltunk az úgynevezett "ütésrészeg" elváltozások hitelesítésére és sok jelenséget, amelyet traumatikus agyvelőgyulladásnak tulajdonitottak, másképpen lehet magyarázni. Szerintünk az ökölvívás hasznos, érdemes, egészséges sportág. Általa a fiatalok megkapják a fizikális edzés és az önfegyelmezés lehetőségét. Lélektanilag nagyon hasznos az agresszív és a kisebbrendűségi komplexusokkal küzdő fiúk számára...
Ugyancsak 1959-ben látott napvilágot az amerikai Dr. Ira A. McCown értekezése, aki szintén síkraszállt a sportág mellett: Gonzalez baleseti statisztikája szerint - amely az 1918-1950 közötti idõszakot foglalja magában - az ökölvívó mérkőzések a résztvevők számához viszonyítva is kevesebb halálesetet okoztak a baseballnál es a rögbinél. Ez igazolja, hogy a bokszolás által nyújtott fizikai es erkölcsi haszon felülmúlja a gyakorlásával járó kockázatot... Egyetértek Kaplan és Browder véleményével, akik a vizsgálataik alapján állitjak, hogy az ökölvívókesztyűbe bújtatott emberi ököl nem elég erőteljes ahhoz, hogy bármilyen kárt okozzon az agyban. Az úgynevezett "ütésrészeg" tünetek éppen olyan gyakran fellelhetők olyan személyeknél, akik soha nem öklöztek, mint a hivatásos ökölvívóknal...

Az NDK-beli Schwarcz és Gebelt négy éven át (1958-1961) vizsgálták ugyanazokat az ökölvívókat és ezt állapították meg: - Anyagunkban kimutathattuk, hogy az eddig elterjedt vélemény, amely szerint az ökölvívóknál nagyobb százalékban található ideg- es elmegyógyászati rendellenesség, nem felel meg a valóságnak. Az észlelt tünetek átmenetinek bizonyultak ...
Dr. Sharp J. Grant angol pszichológus kijelentette, hogy az ökölvívás a kivezető út a fiatalkori bűnözésből. Fontos szerepet játszik olyan pszichopatikus tünetek levezetésében, mint pl. az agresszivitás, vagy a kisebbrendûségi komplexusok...

A szovjet Lunacsarszkij professzor szerint az ökölvívás fejleszti legjobban az idegmechanizmust, a vérkeringést, az akaraterőt és a bátorságot ...

Meg kell viszont ismételnünk, hogy ezt a sportágat versenyszerűen csak arra alkalmas - ezt igen alapos megelőző orvosi vizsgálat állapítja meg - és kellően felkészült emberek űzhetik. Archie Moore véleménye a következő volt erről: az Öreg Mongúz idejében vezettek be több, a mai ökölvívást a megelőzőnél sokkal biztonságosabbá tevő, egészségvédelmi célzatú szabályt: nagyobb kesztyûk, nyolc rászámolás akkor is, ha mar felállt a versenyző, stb.. Moore csak dohogott ezeken:
-Semmi szükség ezekre a párna nagyságú(!) kesztyűkre, gyerekek! Meg kell tanulni bokszolni, mielőtt bementek a ringbe és akkor nem lesz semmi probléma...

És, hogy ebben van valami igazság, azt éppen ő bizonyította: huszonhat éves profi pályafutása során - Jack Johnsonhoz hasonlóan - egyetlen arcsérülést sem szenvedett.

Ahogy a mély vízbe sem tanácsos bemenni annak, aki nem tud úszni - az ökölvívó-szorítóba is csak megfelelő felkészültséggel szabad belépni.
De akkor nyugodtan.

Id. Füzesy Zoltán

forrás: profibox.hu